<<LemMinG's LanD>>

padsorokban tükröződik,

furcsa, néma suttogás.

ködös szemek,

elhaló sóhajok.

nem ismerted, és mégis fáj.

van értelme?

kell ez neked?

kérdezed te is. magadtól.

és félelmedben kizárod

a kémiát és a valóságot egyaránt.

Erre van a lefeleee.

’Héhéhé. Már nem is figyelsz rám. Persze, hogy hozzád beszélek.’

Hozzám? Mégis miért.

Kicsit elgondolkozok, talán magamba is szállok. Nem, nem a dallal. Csak úgy álánatúr.

Azért jó tudni, hogy valaki még odafigyel rám. Foglalkozik velem.

Bár sok értelme úgy látszik nincs.

Csúszok a lejtőn, ehhez kétség sem férhet. Az utóbbi három hetemre csak részletekben emlékszem. Pontosabban valahogy úgy, hogy már arról sem tudom eldönteni, hogy megtörtént-e, amire pedig emlékszem. Azt meg, hogy mikor? Hát kettőt, könnyebbet.

Felkelek a padkáról, felnézek rá, leporolom magam. Hálás a tekintetem, neki pedig enyhén megrovó. Odamegyek hozzá és megölelem.

’Köszi.’

Ennyi. Kábé ennyi, amit mondani tudok. És ezt sem túl nagy beleéléssel. Csak úgy ímmel-ámmal, épphogy odavetve. Azért én tudom, hogy mennyit jelent ez a szó. Remélem ő is. Bár nem valószínű.

Elpöckölöm a kezemben égő dekket.

Egyszer már mindenki lemondott rólam. Megjegyzem joggal.

Ő mégis velem foglalkozik. Áll mellettem, kicsit nyúzott, kicsit egykedvű. De nem lemondó.

Legszívesebben megcsókolnám. És most rögtön eldobnám a táskámban lévő fecskendőt.

Mert tényleg. Tényleg fontos. Meg sokat jelent meg minden. Hogy van aki foglalkozik veled.

Bár a szemében nem vagyok sok. Csak egy visszaeső anyagos. Akit az utcán karolt fel. Vagy egy buliban. Már nem is emlékszem hol.

Hirtelen furcsa émelygést érzek. Megfordulok, lehányom a padkát. Ő pedig tartja a fejem. Simogat.

Hirtelen elgondolkozok. Hogy ilyen nincs. Hogy ez tényleg csak ’túl szép’.

Hogy őt is csak álmodom…

Karácsonyra

Kaptam egy labdát

Karácsonyra.

Felfújva bajjal,

A Világ gondja.

Mihez kezdjek

Most én ezzel?

Nekem nem kell,

De tényleg: Nem kell!

Vegyem csak el,

Mert ezt kaptam.

A Világ sorsa

A kezemben van!

Vállat vonok,

Földre ejtem.

„Nekem nem kell,

Vegye fel más!”

Járókelők

Nézegetik.

Vállat vonnak,

Belerúgnak.

Ott a család,

Asszony, gyermek.

Vagy, ha nem is,

Hát az élet.

Focis srácok

Labdát rúgnak,

Gyereklyányok

Babázgatnak.

Földön fekvők

Odébb gurulnak.

„Nekünk nem kell,

Vegye fel más!”

Árpád sávok

Országháznál,

Meg se nézik,

Adják tovább.

Minden magyarnak,

Van elég gondja.

„Nekünk nem kell,

Vegye fel más!”

ENSZ titkárok

Labdázgatnak,

G8-ak van,

Tanácskozás.

Mind azt mondják:

„Fiam, te kaptad!”

Fegyvercsövek

Céloznak rám.

Én meg gyorsan

Felkiáltok:

„Nekem nem kell,

Vegye el végre valaki már!”

Fess kékre egy rózsát, indigóval rajzold át,
járj mosollyal a világban, hogy te tetted, de ki látta?

Hátra dőlök. Balatonpart. Kenese.

Asztalon sörösüvegek, kezemben narancs pallmall.

Tökéletes idill. Újszerű, nem a régi megszokott, családias, virágos, bárányos. De attól még idill a javából.

Szeretnék felkelni és csak sétálgatni, de éget odakinnt a nap. Itt a teraszon tökéletes most nekem.

Még enyhén másnapos vagyok, de nem annyira zavar. Tegnap este ivós sakk volt. Kicsit berúgtam. Najó. Nem kicsit.

Igazából mindenki azt várta mikor hányom el magam. Nem hánytam. Ez engem is meglepett. Főleg két Mindent Ittam Már koktél után.

Most viszont inkább kicsit becsukom a szemem. Fáradt vagyok és itt annyira jó…

Gábor kelt fel. ’Indulunk a strandra’ ’oké, egy perc. Még felöltözök.’

Az idő jó, a víz meg szinte forr. Najó. Azt hiszem túlzok egy kicsit. A pingvinek vacognak, és egy jéggé fagyott eszkimó láttán a jegesmedvék jobb belátásra térve délebbre költöztek.

De azért pár pálinka után egész elviselhető.

Nemsokára elkezdjük fröcsölni egymást. Jó, először ők engem, mert nem voltam hajlandó belemerülni a vízbe. Mostmár viszont én is őket. Aztán a pillanatnyi ellenségeskedés átfordul, és szövetségesként támadjuk le az újonnan bejövőket.

’Csesszétek meg, ez kurva hideg. Nem megyünk ki inkább egy lángosra?’

A javaslat zajos sikert arat. Rendelünk mindannyian, az enyém kapros-tejfölös. Háromharminc, de nincs mit tenni balatonparthoz hozzá tartozik a lángos.

Visszatérünk a nyaralóba. Alapozás következik. Előkerül a whisky, a pálinka, pár sör meg Gábor papájának bora.

*Figyelem, a vágány mellett kérjük vigyázzanak. Esti séta következik.*

Gyönyörű idő van. Az illatok édeskések, néhol pedig beteríti az utcát a grill kaja illata. Kicsit hangosan, kicsit énekelve ünnepeljük az este beköszöntét.

A partra érve előkerül egy üveg garrone, majd leülünk beszélgetni, iszogatni. Lassan pedig elérkezik a tánc ideje. A lépések furák és elég érdekes kézmozdulatokkal társulnak.

Nem, nem zenére. Csak a szúnyogok miatt van az egész. Szúnyogtánc.

Amikor megunjuk, bemegyünk egy közeli szórakozóhelyre.

Elkezdünk táncolni. Valahogy egy fiatal csaj mellé keveredek. Szuper mozgása van, és iszonyú jó a teste. Egymást súroljuk testünkkel, itt-ott apró érintések. Ujjaink összekulcsolódnak. Belenézek a szemébe, ő bólint. Kisétálunk.

Gyönyörű szeme van. Szürkéskék.

Megcsókolom. Ő viszonozza. Lágyan, selymesen épphogy találkozik a nyelvünk.

Előveszek egy cigit.

’Kérsz?’ Bólint. Rágyujtunk. Egy darabig nézzük a csillagokat. A vállamra borul, a haja szétomlik rajtam. Ibolya illata van.

Beszökünk a fizetős starndra. Lefekszik a fűre. Én rá. Óvatosan, hiszen olyan törékeny a teste.

Csókolózunk, és szép lassan megszabadulunk a ruháinktól. A víz halkan csapódik neki a szikláknak.

Meztelen testünk lágyan egymásnak feszül. Behunyja a szemét és halkan nyögdécsel. Megcsókolom…

A fűben fekszünk egymás mellett. Ilyén csodálatosnak még sosem láttam a Balatonpartot.

Becsukom a szemem, hogy teljesen átadhassam magam a pillanatnak…

Amikor kinyitom újra sörösüvegeket látok. A nap tűz, a pallmall a kezemben leégett. Minden olyan, mint az előbb, de az idill már nincs meg.

Csak egy furcsa, torokszorító érzés.

Vágyakozó szorongás a szívem táján. 

Valami hiányzik.

Hátradőlök a székkel és arra gondolok, bárcsak valóra válhatnának az álmok…

Elült a vihar. Indulhatok végre. Megnézem azért a netet… iiiggeeen, nem fújták le a fesztivált. Elvégre egy vihar nem lehet akadály.

Emlékszem, pont ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben és egyáltalán nem zavart, hogy nem tudom, mikor indul a buszom, mert nem műkszik menetrendek.hu.

Egész héten erre a Quimby koncertre vágytam. Mert náluk nem sok jobb van. Legalábbis a magyar szférában. És olyan is kevés van, aki csak megközelítené a zenéjüket.

És amúgyis. Hát utcazene. Kell ott éjszakázni egyet minden évben. Elvégre ennél a fesztiválnál jobban egy sem kötődik hozzám.

Most nem taglalom az előnyeit, mert azt már megtettem ezerszer. Szóval sikerült végre elindulnom. Még esik kicsit, az esernyő a kezemben. Elég érdekesen tartom végig, mert csak bizonyos szögben nem fordítja ki a szél. Így viszont kevésbé is védett az esőtől, de hát komprumisszumkésznek kell lenni…

Pályaudvar. Tíz perc a buszig. Pont beugorhattam még a trafikba egy narancs pallmallért. Szar cigi. De ez van. Jobbra nem tellett, valamit meg vinni kell. Amúgy elvileg nem is narancs, hanem borostyán, de hát senki nem beszéli itt az angolt. Akkor pedig alkalmazkodom én is.

Buszon mp3 a fülemben. Uccsó széksor, mellém meg persze beül egy bálna. Vagyis kettő. Most mellettük kell utaznom végig? Kurvajó. Ez volt az első gondolat, ami átfutott a fejemen.

Leszállok, Botiék már várnak. Utána meg Szabira vártunk. Aztán meg WC.

Rohantunk az Óváros térre, mert az egyik csaj beszívatott minket, hogy kezdődik Quimby. Aztán a faszt. Igazából a meghirdetett időben kezdődött –kor. De ez van. Sprite.

Amikor rájöttünk, hogy átcseszett minket elkezdtünk sörözni. Meg megkerestük végülis, mert akkor meg ő tűnt el. Eszter. Azaz Husi.

Egy Áruházszerű izé felső emeletén vízipipázva találtunk rájuk. Alap, hogy mi is beszálltunk. Ez azért így meg is alapozta a hangulatot. Mindezek után elmentünk Heaven Street Seven-re. Kurva jó volt. Akusztikus, kétszálgitár koncert volt, de nem érdekes. Isteniek voltak. És nem messze tőlem ott állt egy lány, aki annyira hasonlított egy exbarátnőmre, hogy szinte már kezdtem szarul érezni magam emiatt… És a vége! Ááá. Az egész közönség kábé együtt énekelte velük a Dél-Amerikát.

Utána beugrottunk kisboltba. Húgymeleg Ouzót venni. Najó, nem igaz. Még annál is melegebb volt. Mindez három rugóért. Hogy lehúzzák már szegény fesztiválozókat!:(

Mondjuk ettől függetlenül jól esett. Imádom a negrót, főleg ilyen formában.XD

Utána volt egy fornettizés egy kisboltban, ahol összeakadtunk egy végzős egyetemista csajjal, akivel tavaly SZIN-en kavart Szabi. Szabiról annyit kell tudni, hogy most tizenhat. Mondjuk kurvajófej. Sok emberkének sikerült már beadni, hogy a tesóm. Pedig, hála az égnek, nem. Akkor biztos nem lehetne vele ekkorákat bulizi.:D

Kezdődik Quimby. Nekünk meg egy sorban állás Toitoi-ra. Mert a sör végülis megtette a hatását. Aztán meg összekapaszkodás, Botiékat felhívás, tömegközepére jutás. Át mindenen és mindenkin. Senkit sem kímélt a kisvonat.:D

Aztán odabennt… Hihetetlen ugrálás, tombolás, együtténeklések. Mintha kiszakadtam volna kicsit a világból. Megszűnt minden más, csak a Quimby maradt, a barátaim, és pár ember a hatalmas tömegből… Kiss Tibi fején volt egy fekete kalap, ami kurva jól állt neki (Istenem, nekem miért nincs olyanom???), és úgy egészében véve megint nagyon állatok voltak. Mert most azért néha odafigyeltem a zenekarra is, merthát az se mindig ártalmas.:D

És akkor megtörtént a csoda… Eljátszották a Don Quijote ébredését. Személyes favoritomat, személyes történetemet. Ááá… Teljesen kész voltam már. Hatalmas extázisban volt részem.

Aztán Szabi valamelyik szám alatt odajött bizonygatni, hogy mennyire örül, hogy mi barátok vagyunk. Hát igen, a fél üveg Ouzo, amit benyelt… Mindenesetre Szabi kedves részeg.

A végén meg előre szabadultam első sorhoz utolsó két-három számra, mert gondoltam azért ott is kéne sikítozva-örjöngve-vagycsaknyugodtan kapaszkodva a korlátba élvezni a koncertet.

Aztán egyszer csak vége lett. Az emberek elkezdtek szálingózni elfele, én meg megkeresni Botiékat. Fájt a világ. Nem értettem, hogy ennek hogy lehet vége. Életem egyik legjobb Quimby koncertje volt ez a mostani.

A kocsikhoz mentünk, és elkezdtük ápolgatni Szabit. Addigra már nagyon kész volt, és nagyon hányt. Én meg neki kezdtem pénzt tarhálni sörre. Sajna nem jött össze. Azt mondták gondolkodjak jobb szövegen.:( Pedig én csak őszinte voltam.:D

Vandáék közben vizet szereztek. Vagyis vettek. Maguknak, meg Szabinak. Elkelt neki…

Végül felköltözünk abba az áruházba, konkrétan a lépcsőjére. Husival ittunk egy kávét az ottani kocsmába, majd rájött, hogy az egyik haverunk pulcsiját egy srácnál hagyta, aki épp Grand Canyonban bulizott.  Én meg úgyis be akartam nézni oda, szóval fogtam a cigit, és rögtön felajánlottam, hogy elkísérem.

A hely lennt volt egy pincehelységben és kábé olyan hangulatú volt, mint fehérváron a veszteg. Szóval elég hering. Ezért mondjuk kárpótolt, hogy ingyen volt, és hogy jobb zenék szóltak, mint vesztegben. És nem mellesleg szép lányok. Nagyon nem mellesleg. Végül össze is ismerkedtem két szép pesti lánnyal. Jó, most sajnos tényleg nem volt semmi komoly. Megbeszéltük, hogy még beszélünk majd, elkértem a nevüket(nem röhögni, ez a myvip kora) és hajnali négykor elindultunk Husival a többiek után a pályaudvarra. Aztán meg vissza, mert kellett egy kis víz. A nonstopból. Amikor végre tényleg utoljára mentünk a pályaudvarra, útközben még odaadtam az uccsó szál cigimet egy kéregető rockernek, és a felkelő nap fényében odaértünk a pályaudvarra.

Mondanom sem kell, tele volt az egész tajparasztokkal. Ráadásul Erik elnézte a menetrendet, és kiderült, hogy csak háromnegyed órával később megy busz, mint számoltuk.

Elég lassan pergett az idő, de amikor végre elérkezettnek láttuk, kimentünk a busz elé. Fél órával előbb igaz, de csak így lehetett megszerezni legalább a hely reményét az első buszra.

Amikor egy kis átkozódás, tülekedés és lökdösődés után felértünk a buszra és elfoglaltuk állóhelyünket a busz végében pár palotai paraszt mellett, azt hittem ennek a napnak itt vége. Legalábbis az izgalmaknak. Hát nem. Palotán felszállt egy ellenőr is, és elkezdett mindenkit csesztetni a jegyekért. Felébresztett egy alvó srácot, aki enyhén részegnek tűnt még és enyhe francia akcentussal beszélt.:D Hát az kurva nagy volt. A srác nem találta sehol a jegyét, a táskályát is kipakolta, miközben bizonygatta, hogy jegy nélkül úgy se tudott volna felszállni, és hogy ne legyen már hülye az ellenőr. De persze az volt. A srác már szidta a ’volántúrszt’, magayrországot, az ellenőrt, meg mindent, de úgy, hogy az egész busz hallja. Hát mi végig szakadtuk az egészet. A végén még egy vöröskeresztes matricát is elővett, csak hogy hagyja már békén, aztán Erik figyelmeztette, hogy kiesett a zsebéből egy fehér valami. A csávó felvette a földről az elig fél centis galacsint, kihajtogatta, majd elkezdett újjongva ordibálni, hogy megvan a jegye. Így kábé mindenkinek mutogatta… Elég kész volt. Már ezért a műsorért megérte a háromszázhatvan forint a jegyre.

Ezután nem sokkal megérkeztünk. Búcsúzkodás, könnyezés, röhögés. Erikkel meg Brigivel elindultunk együtt, de az országalmánál mi is elválltunk, onnan egyedül sétáltam haza.

Zenét hallgatva, énekelve, enyhén másnaposan.                                                                                

De boldogan.

Mert ilyen jól, ennyire felszabadultan régen éreztem magam…